7. évfolyam – 5. lecke (A)

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,

És összedugják tündöklő fejük

Bölcső körül, mint a háromkirályok,

Rájok a Gyermek glóriája süt.

A gyermeké, ki rejtelmesen bár

S természetfölöttin fogantatott:

De fogantatott mégis, született

S emberi lényként, tehetetlenül,

Babusgatásra várón ott piheg.

A gyermek, a nő örök anya-álma,

Szív-alatti sötétből kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa

Sugárkörébe. Bús állati pára

Lebeg körötte: a föld gőz-köre.

A dicsfény e bús köddel küszködik.

Angyal-ének, csillagfény, pásztorok

S induló végtelen karácsonyok,

Vad világban végtelen örömök

Lobognak, zengnek – mégis köd a köd.

S mindez olyan nyomorún emberi

S még az angyalok Jóakarata,

Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.

Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,

Nem születésről, nem fogantatásról,

Csillag, csecsemő, angyalok kara,

Jászol, jászol-szag, – József, Mária,

Rongy és pólya, királyok, pásztorok,

Induló végtelen karácsonyok:

Nem érdeklik – vagy mint rostán a szem

Kihull az ő külön történetéből,

Kihull mindez, és mindez idegen,

Apró, földízű, emberi dolog.

Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedik

Külön áll, világvégén valahol,

Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben

S a fénytelen örvény fölé hajol.

És megfeszül a lénye, mint az íj,

Feszül némán a mélységek fölé,

Míg lényéből a szikla-szó kipattan

S körülrobajlik a zord katlanokban

Visszhangosan, eget-földet-verőn,

Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az ige.

S az Ige testté lőn.

 1939

Ha tud adni olyan vizet, amitől sosem

leszek többé szomjas, akkor ide vele!

Nem ismerem a pasast,

sose láttam még a kútnál,

de ilyen ajánlatot ki utasítana vissza

a rekkenő hőségben, amikor minden köntös

facsaró víz rajtunk, amikor naponta kell

botorkálni a kútra dögnehéz korsókkal,

s mire felhúzod a vedret, még a maradék

víz is távozik a pórusaidon,

ha ez lehetséges egyáltalán,

tenyered sajog, bedagad, kisebesedik?

Ki ne választaná ehelyett

az örök életre szökellő vízforrást,

bármit is jelentsen ez?

Illetve értem is meg nem is,

mert már a szavakból is kicsap

az előre elkészített hűvösség,

amely ingyen vár rám valahol

a lélek mélyében, hogy felfrissítse

sajgó sebzettségeimet,

régóta elmérgesedett belső bajaimat,

melyeket egyszerű kútvíz nem orvosol.

Adj nekem abból a vízből,

Uram, hogy ne szomjazzak többé!

Teljes lényemmel tapadó

szomjúság vagyok.

Akár a hajó oldalán a kagylók,

vagy kútgyűrű kövén a meztelencsigák,

úgy tapadok a reménység falán.

Mostantól máshogy lesz?

Mostantól nem szomjúságtól szomjúságig

tántorgok a szikes lelkemmel,

nem szerelemtől szerelemig,

nem embertől emberig,

hátha valaki megszán, megtűr,

odaenged az itatóhoz?

Jó, hogy zavaros a vize,

de legalább valami.

Emberi víz olthat-e isteni szomjat?

Mostantól megköszönni minden korty vizet.

Minden korty kegyelmet.

Ebben a hálaadásban élni.

Ebben a szüntelen bemerítkezésben.

Van-e anyag, amely aprólékosabban

körülölel, mint a Jordán vize?

Megmaradni benne mindenestül…

Úgy járni a világban,

mintha egy vízburok

venne körbe folyamatosan.

Élő vízbuborék.

Azon keresztül látni mindent,

tudni, egész világ az én ajándékom,

ha nem csak kifacsarni,

aztán eldobni akarom,

hanem próbálok áldássá válni benne.

Az az undok pasas megint

úgy bámult rám a boltban,

el is fintorodott, mindig így néz,

ha találkozunk, meg kéne kérdezni,

mi a baja velem, és ha megmondaná?

Lehet, hogy pocsék alak vagyok,

csak nem tudok róla?

Jön Jézus, lehajol, hiába tiltakozom,

megmossa a lábamat,

akinek a keze, feje tiszta,

annak elég a lábát, megyek tovább.

Jön egy nő, jó formájú, utána nézek,

minden formája jó forma, csakugyan,

aztán elkapom a tekintetem,

szégyen, hát miféle nézésem van nekem,

ez a nő valakinek a húga, lánya, anyja,

szeretném, ha így stírölgetnék

húgomat, lányomat, anyámat?

Milyen ember vagyok én?

Jön Jézus, lábmosás, ne, Uram,

ez nekem kínos, mire ő, hogy

ne variáljak, meg kell lennie,

különben nincs közöm hozzá,

megyek tovább.

Felhív, kiabál, mégis kinek képzelem

magam, megbeszéltük ezt az időpontot,

ezt a munkát, erre most lemondom,

legalább szóltam volna korábban,

igaza van, elfelejtettem,

na, kitörölheti a bocsánatkérésemmel,

szégyelljem magam, szégyellem.

Jön Jézus, lábmosás,

pedig nekem kellene az ő lábát,

megyek tovább.

Megbántom, akit szeretek,

felhúzom magam valami apróságon,

tudom, nem ellenem mondja,

de mégis, hogy képzeli,

hát nekem is van önérzetem,

megbántódom, mert megbántottam.

Jön Jézus, jaj, tényleg ne,

szeretem én a lábmosást,

de ilyen sűrűn nem igénylem,

meddig megy ez még így, Uram,

mondd, meddig?

Nem mondja, mosolyog és mossa.

(Mindkét vers a Jóéjtpuszi c. kötetből való)