Interjú Deák Gabriella hitoktatóval
A hitoktatás célja az olyan életre való nevelés, amelynek során az ember harmóniában tud és mer élni Istennel – vallja Deák Gabriella, aki az evangélikus hitoktatók közül elsőként léphetett pedagógus II. fokozatba. A Budapest XIX. kerületének állami és egyházi fenntartású oktatási-nevelési intézményeiben dolgozó háromgyermekes lelkészfeleség igazán elkötelezett a tanári pálya iránt, és leendő mentorpedagógusként kollégáinak is szeretné átadni lelkesedését.
– Önszántából jelentkezett a pedagógusminősítő eljárásra, pedig a legtöbben azért kezdenek bele, mert kötelező számukra. Mi késztette arra, hogy hit- és erkölcstant oktatóként végigcsinálja az ezzel kapcsolatos procedúrát?
– Szakmai kihívásként éltem meg. Úgy éreztem, hogy ez a visszatekintés az eddig megtett több mint húsz évnyi szakmai életutamra új lendületet adhat számomra. A portfólió védésére vezérgondolatként is ezt az igét választottam: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr…” (5Móz 8,2) Jó volt számot vetni, reflektálni önmagamra, a munkámra. Pedagógusként sokszínű és szerteágazó emberi kapcsolatok rendszerében kell lelkesítenünk a diákokat, átadnunk nekik a tudást és megmutatni, hogy az élethosszig tartó tanulás elengedhetetlen a folyton változó világ közepette. Emellett az is szerepet játszott a döntésemben, hogy jelenleg az Evangélikus Hittudományi Egyetem gyakorlatvezető mentorpedagógus szakán tanulok, és a későbbiekben szeretném jól kísérni a pályakezdő kollégákat, amikor egy hasonló folyamatban nekik kell majd helytállniuk és megmutatniuk, hogy alkalmasak a tanári hivatásra.
– „A hitet nem lehet tanítani” – halljuk gyakran. Volt esetleg a minősítés kapcsán olyan mögöttes motivációja is, hogy a más tárgyakat tanító kollégáknak bebizonyítsa: itt is szükség van a pedagógiai módszerekre, kompetenciákra, illetve hogy a hit- és erkölcstanoktatás révén is sokrétűen fejlődhetnek a gyerekek, nem csak a bibliaismeret terén?
– Valóban számos területre hatással van egy-egy hittanóra is. Itt is fejleszthető a szövegértés, a kreativitás, a kommunikáció, az együttműködési készség, a rajzkészség vagy éppen a számolás. Emellett értelemszerűen megjelenik a spirituális kompetencia is, például az imádság és az éneklés során. Természetesen van közismereti jellege is, és a tananyaga kapcsolatba hozható a történelemmel, az irodalommal, a művészetekkel és a természettudományokkal. Mindezekkel együtt az iskolai foglalkozások, tantárgyak sorában nincs még egy olyan, amelynek keretében ennyi szó esne a tanulók életkérdéseiről, méghozzá úgy, hogy közben a Biblián keresztül találkozhatunk Isten gondolataival, akaratával. A katekézissel végső soron az a célunk, hogy a szó krisztusi értelmében tanítvánnyá tegyük a fiatalokat. Ez olyan életre nevelést jelent, amelynek során az ember harmóniában tud és mer élni Istennel, s ez a mindennapjaira is kihatással van. Ugyanakkor vallom, hogy tanár és diák mindketten keresők és értelmezők. Isten fenntartja magának a jogot, hogy mindenkinek személyesen mutatkozzon be.
– Eredetileg magyar nyelv és irodalom, illetve ének-zene szakos pedagógusként végzett. Minek a hatására fordult a hitoktatás felé?
– Lényegében egész életemben foglalkoztatott a „ki vagyok én, miért élek, hogyan lehetek boldog, mi a boldogságom alapja-célja, milyen szabályok mentén éljem az életem?” kérdésköre. A társadalomtudományok iránti érdeklődésem már a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán megmutatkozott. A szakdolgozatomat sem a szaktárgyaimból, hanem filozófiából írtam Az ember problémája a filozófia történetében címmel, mellyel az Országos Tudományos Diákköri Konferencián első helyezést értem el. A diploma megszerzését követően hosszú évekig otthon voltam mint főállású anya, egyrészt három gyermekem születése miatt, másrészt középső gyermekem súlyos értelmi fogyatékossággal, Down-szindrómával és szívfejlődési rendellenességgel született, így a családi körülményeim sokáig nem tették lehetővé, hogy el tudjak helyezkedni a tanári pályán.
2004-től kezdtem aktívan szolgálni evangélikus lelkész férjem mellett a gyermek- és ifjúsági munka területén. Sok olyan gyermekkel, középiskolás diákkal foglalkoztunk a gyülekezetekben, iskolákban, akiknek nem volt vallásos hátterük, és javarészt hátrányos helyzetű, veszélyeztetett családokból érkeztek. Azt tapasztaltam, hogy egyre több család értékrendje felborult, fellazult, összekuszálódott. Szerettem volna kapaszkodót kínálni a fiataloknak, és arra jutottam, hogy milyen fontos lépcsőfok lehet a gondolkodásmódjuk formálásában, az útkeresésükben az egyetemes emberi értékek felmutatása. Ezért 2006-ban jelentkeztem a Szegedi Hittudományi Főiskola ember-, erkölcs- és vallásismeret szakára. Az ott eltöltött két év meghatározó volt számomra abban, hogy elkötelezett legyek az erkölcstan oktatása iránt, ezért később elvégeztem a Gál Ferenc Egyetem etikatanár MA-szakát, itt 2014 januárjában vehettem kézbe a diplomám.
Közben a 2013/2014-es tanévtől az állami fenntartású intézményekben új tantárgyként, felmenő rendszerben – választható módon – bevezették az etika, illetve a hit- és erkölcstan tantárgyat. Pont akkor, 2014-ben választotta a férjemet parókus lelkésznek a Kispesti Evangélikus Egyházközség, így a főváros XIX. kerületében meg kellett szerveznünk az állami fenntartású általános iskolákban az evangélikus hit- és erkölcstanoktatást. Ez a feladat indokolta, hogy újra továbbképezzem magam, emiatt felvételiztem az Evangélikus Hittudományi Egyetem hittanár-nevelőtanár MA-szakára. A 2016/2017-es tanévtől főállású hitoktatóként tanítok, munkáltatóm a Magyarországi Evangélikus Egyház, feladatomat pedig a XIX. kerületi állami és egyházi fenntartású iskolákban, szám szerint hét–tíz intézményben látom el, általában heti huszonnégy-huszonöt órában.
– Sokféle tapasztalat birtokosa. Hogyan látja, mik a hasonlóságok, illetve a különbségek aközött, hogy állami vagy egyházi fenntartású iskolában vagy éppen gyülekezeti csoportban, vasárnapi iskolában kell órát, foglalkozást tartani?
– Sokan gondolják úgy, hogy az iskolai hitoktatás egyházi szempontból nézve nemcsak hogy fölösleges, de káros is, mivel az osztályterem nem szakrális tér, az iskolának más a célja, mint az egyháznak, az iskolai idő egészen más idő, mint a liturgikus. Én azonban úgy gondolom, ez is egy lehetőség a missziói parancs betöltésére: hogy menjünk ki az emberek közé a világba, legyünk jelen közöttük, hogy megtapasztalhassák, milyen a keresztény ember. Természetesen egészen más lehetőségeim vannak egy iskolai hittanórán, mint a gyülekezetben vagy a hittantáborokban. A tanári munkám során jelenleg a legnagyobb kihívást az iskolai környezet, az oktatási körülmények jelentik. A termek kiosztása az adott intézmények számára is megoldandó problémát jelent, így több helyen a mai napig a folyosón tartom az órákat. A másik nehézséget az „utazópedagógus-lét” jelenti, egyik intézményből rohanok a másikba. Ebben a tanévben is volt olyan tanítási napom, amikor szinte minden tanítási órám másik intézményben volt.
Egy-egy tanóra felépítésekor fontosnak tartom a „liturgikus keret” beépítését, megvalósítását, a közös imádságot és az éneklést. Ez segít a gyerekeknek érzelmileg is ráhangolódni az órára és a témára. Mivel a legtöbb órát egy-két tanulónak tartom – idén ötfős volt a legnagyobb létszámú csoportom –, igyekszem elvinni őket hittanversenyekre, hívogatni őket gyülekezeti alkalmakra, hogy megtapasztalják, vannak gyerekek az egyházban, és részesei lehessenek egy nagyobb közösségnek. Egyébként az utóbbi években ezekből a folyosói hitoktatásokból mindig lett egy-egy konfirmandusunk is. Ezt nagy áldásként élem, éljük meg.
– Szavaiból hihetetlen lelkesedés árad, igazi elkötelezettség mind a jövő generációi, mind a tantárgya iránt.
– Vallom: a jó tanár szereti, amit csinál, és ez érződik is rajta. Örömét leli a tanórákban, boldog a tanítás perceiben, arra az időre kizár minden mást a gondolataiból, és sokszor részesül a flow [elmélyült, örömteli tevékenység – a szerk.] élményében. Lelkesedése motiválóan hathat a diákok számára is. Ez a mottóm is: lelkesedve lelkesíteni. Tudom, hogy a mindennapokban sok feszültséggel, nehézséggel kell megbirkózniuk a kollégáimnak – tanítsanak bármilyen tantárgyat –, de sose szabad elfelejtenünk, hogy átvitt értelemben mindenképpen jövedelmező ez a pálya: az utánunk következő generációkat neveljük. Mindannyian jobb világban szeretnénk élni, és hiszem, hogy hozzájárulhatunk a változáshoz. Azzal is tisztában vagyok, hogy a nemzeti alaptanterv sok tekintetben megköti a pedagógusok kezét abban, hogy mit tanítsanak. De hogy hogyan tanítják az egyes témákat, az a saját döntésük! Gyakorlatilag bármit lehet kreatív módon végezni, és azok, akiknek ez lényeges, a tanításban könnyedén kiteljesedhetnek. Van egy fontos gondolata Bagdy Emőke pszichológusnak, amit magamra nézve is észben tartok: „A pedagógusnak pedig életfeladata a benne rejlő leghatékonyabb, legpozitívabb személyiségi erők megismerése, hiszen ezekkel segítheti elő növendéke »saját« kibontakozását.”
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023 május 28. – június 4-i 88. évfolyam 21–22. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
A cikk eredetileg a Lelkipásztor szakfolyóirat 2023. júniusi, 98. évfolyam 6. számában jelent meg.
A Lelkipásztor evangélikus teológiai szakfolyóirat megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, előfizethető nyomtatott vagy digitális formában kiadó webáruházában.